Szellemek
A lelkek bármilyen emberi érzés folytán a földön ragadhatnak. Legyen az szerelem vagy gyűlölet, szomorúság vagy zavartság. A világon mindig rengeteg szellem volt, szinte képtelenség lenne őket megszámolni, azonban egy idő után ők is eltávoznak a Mennybe, esetleg a Pokolba. Ennek viszont nincs fix időpontja, mindenki akkor végzi be lélek létét, ha már befejezettnek tekinthető az az ügy, mely miatt a földön ragadt. Az emberek között maradhatnak hetekig, hónapokig, de akár évekig is, míg meg nem érkeznek Arra a helyre. Legtöbbször a lélek egy tárgyhoz kötődik, mely leggyakrabban magáé a szellemé volt.
Halál után a szellemek nem akarnak elmenni, úgy gondolják, még van valamilyen befejetlen ügyük, esetleg úgy érzik, hogy valamit meg kell javítaniuk, bosszút kell állniuk valamiféle igazságtalanság miatt. Itt ragadnak a földön bóklászva. Képtelenek arra, hogy bármit is megérintsenek, vagy hogy bárkivel is beszélgessenek. Az emberek nem látják, és nem is hallják őket. Ez a lélek egy idő után – akár jó volt, akár sem – bedühödik, és rosszá válik.
Amint ez megtörténik, máris van egy rossz személyiséggel megáldott lelked, mely gonosz, mérges, bosszút áll a gyötrelmekért. Akármi is legyen az ok, a lelkek hajlamosak végzetes tettekre az emberek ellen, akik az útjukba kerülnek.
Egy szellemmel végezni igen egyszerű, habár néha nem valami könnyű. Meg kell találni a tárgyat, vagy a szellem maradványait, amik a földhöz kötik. Ha ezt megtaláltad, megsózod, és elégeted, ezzel végezve a lélekkel. Talán hiányzik belőle a találékonyság, de ezzel a munkát el is végeztük. Olykor sikerülhet elégetned a maradványokat minden balhé nélkül. Ez akkor működik, ha a léleknek nincs elég ideje bedühödni a pokol tornácán.
Miért pont só? Már a folklórban is megtalálható ez a több ezer éves ásványi anyag, mely tökéletesen fejezi ki a tisztaságot. A görökög, rómaiak, és héberek mind áldoztak belőle, erősnek tartották – épp ezért sokat is ettek belőle. A rómaiak még a borukat is megsózták. Léteztek vadászok, akik sózzák a sörüket – ez egy öreg skót hagyomány, mely szerint, ha egy csipet sót hozzá adunk egy adag keverékhez, akkor távol lehet tartani a boszorkányokat. A római legenda szerint az a terhes asszony, aki nem eszik sót, vámpírnak ad életet. A japán folklórban a bajkeverő szellemeket egy üveg sóba zárták. A só az állandósságot is szimbolizálja, és az Ótestamentum a „só szövetségével” azonosítja, melyet Jahve akaratos gyermekeivel kötött.
A szellemek nem kedvelik a kirobbanó sót a puskacsőből, mely áthatol ektoplazmatikus képükön. Ez nem öli meg őket, de egy időre elkergeti az adott lelket. A háztól is távol tarthatóak, ha az ajtók és ablakok elé sót szórunk, de ez nem feltétlenül tartja őket sokáig távol.
Egy másik trükk: a szellemek és a boszorkányok nem igazán kedvelik a vasat. Az ír édesanyák régebben vasat tettek a gyermekük bölcsőjébe, hogy megakadályozzák a tündérek vagy manók elcseréljék a gyerekeket; az európai folklór alapjának egy része, hogy a boszorkányok képesek áthatolni a hideg fémen. A görögök és rómaiak távol tartották a vasat a templomaiktól, mert szerették volna, ha a lelkek szabadon járkálnának ki-be, máskülönben a vas távol tartotta volna őket (másrészről vaskerítéssel kerítették el a temetőket, mert így a lelkeket bent tudták tartani). A rideg vas – vas melyből nem lett kiolvasztva az érc, de melegítés nélkül kalapálták – a legjobb, de más is megteszi szükség esetén.
Ezek mellett a szabályok mellett – nem szeretik a vasat, nem szeretik a sót, és nem szeretnek minket se – minden szellem más. Persze mindegyiknek ózon szaga van, de ennek okára még senki nem jött rá.